Kényelem és funkció.

A jó lábbeli már évszázadokkal ezelőtt is alapvető fontosságú volt az emberi talp védelmében, akkoriban akár egy vágás, tüske halálos sebet ejthetett, hiszen nem léteztek antibiotikumok, fertőtlenítőszerek. Ugyancsak fontos volt, hogy meleg legyen és megvédjen a környezeti elemektől: fagytól, forróságtól, esőtől. A cipő mellett a zokni is kiemelt jelentőségű volt, mert általában ez tartotta melegen a lábat. A stílustól függően az ősi csizmák, szandálok, papucsok gyakran bőrből készültek, amelyeket fémszegecsekkel vagy lenfűzővel láttak el.

A jelek szerint az ezer évvel ezelőtt élt emberek ugyanúgy élvezték a mókás, szőrös lábbeliket, mint a modern emberek.

Erre utalnak azok a piros zoknik is, amelyek Egyiptomban készültek, i.sz. 250 és 420 között és a londoni Victoria&Albert Múzeumban őrzik őket. Ezekre a zoknikra a 19. században bukkantak. Az alakjuk különös, egy komplex tervezést igénylő hasított lábujjal. Noha ezek a zoknik kötöttnek tűnnek, valójában ún. nålbindning-gel (tűkötés) készültek. Ez az eljárás összevarrja a 3 réteg gyapjút egyetlen formára.

Ezek az ultra-funkcionális zoknik pontosan becsúsztak a szandálba, így nyújtva extra kényelmet és komfortot.

Megjelenésükben és funkciójukban is erősen emlékeztetnek a tabira – a tradicionális japán zoknikra, amelyeket a pántos lábbelikkel való használatra készítettek a 15. században, és amelyeknek a dizájnját a modern Tabi boots nevű cipőben újragondolta Maison Margiela.

Egy hasonló korú másik zokni Egyiptomból, az ’Elveszett zokni’ a Skóciai Nemzeti Múzeum gyűjteményét gazdagítja. Ebben a gyapjú narancs, piros, sárga, zöld és kék színekben pompázik, erősen emlékeztetve napjaink színes lábtyűire. Nem véletlenül mondják, hogy a divat egy örök körforgás.

Kiemelt kép: collections.vam.ac.uk