70 éves nagyapa 7 éves unokájával a természetbe, hegyekre-rétekre kirándul. Hogyan vágtak bele?

Hogyan tervezi és szervezi a 70 éves nagyapa a kalandos, de azért biztonságos túrákat a 7 éves unokájával? Erről szól a kiránduló családoknak szánt, számos apró gyakorlati fogást bemutató, 3 részes „élmény”-beszámoló.

Első osztályos fiúunokámmal évek óta kirándulunk együtt, a „nagyobb” túrákon többnyire csak kettesben. A másfél évvel fiatalabb húgocska egy óránál többet még nem szívesen kapaszkodik fölfelé, neki inkább a közös biciklis, erdei vonatozásos, hajózásos, libegős, strandolós, állatsimogatós programok valók, és a családi vécék és öltözők ritkasága miatt ehhez még gyakran egy nagymama is kell. A természetben már ketten is elboldogulunk. A fiúunokás kirándulások általában egésznaposak, hétköziek, ami egyrészt előny a kisebb forgalom miatt, másrészt hátrány, hogy szinte csak magunk vagyunk a hegyekben, ritkán adódna segítség baj esetén. Éppen ezért próbáltam a kezdetektől a legnagyobb biztonságra törekedni, és most az ezzel kapcsolatos tapasztalataimat osztom meg az olvasóval.

Három éve a legfontosabb szempont még az volt, hogy ha muszáj, akkor a nyakamba ültetve időnként pihentessem menet közben is a középső csoportos óvodást, és sötétedés előtt visszaérjünk az autónkhoz, az állomásra vagy a megállóhoz. Akkoriban a leghosszabban a Pilis-tetőről visszafelé a Két-bükkfa-nyeregig cipelgettem száz-száz métereket, de kiderült, hogy ez az én bokámnak sem tesz jót, és a továbbiakban 20 kilométerben maximáltuk az oda-vissza távokat. Egy alkalommal viszont nem a távval, hanem a meredekséggel volt baj, a váci Gombási pihenőtől a Naszályra a sárga háromszögön felmászni is nehéz volt, de lefelé a botok ellenére is többször megcsúsztunk, nyakamban a gyerekkel biztos nem tudtam volna állva maradni. Nem akarom mások kedvét elvenni ettől a túrától, száraz időben ma már jobban boldogulnánk, és a Gyadai-rétről – igaz háromszoros távon – a kéken bárki könnyebben feljuthat a Naszály csúcsára. A csak kissé tiltott geodéziai mérőtoronyból szép a kilátás, a belső jéghideg vaslétrához pedig gumipöttyös tenyerű munkáskesztyűt vittem a gyereknek. Ez a barkácsáruházakban fillérekért kapható, biztos fogást adó kesztyűcske máskor is bevált.

Egy évvel később ismét megcéloztuk a Pilis-tetőt, hogy körülnézhessünk az újonnan megnyílt kilátóból. A hatévest már egyáltalán nem kellett cipelgetnem, viszont az utolsó félórában olyan zivatarba kerültünk, hogy ilyen közeli felhőkből csapkodó villámokat még én sem láttam. Később többször rákérdeztem, de szerencsére nem maradt kellemetlen emlék az unokámban.

Közelebb a hegyhez!

Az útvonal rövidítésének számomra legkézenfekvőbb módja, hogy kihagyjuk a falvak és városok gyakran turistaútként jelzett aszfaltos utcáit, és a hegy lábánál vagy az erdő szélén kezdjük a gyalogtúrát. Szívesen megnézném a falusi építészet hagyományait, de kevésbé vagyok kíváncsi a mostanság a faluvégeken lakó újgazdagékra, akik rejtélyes módon gyakran még az erdőbeli építkezésre is kaptak engedélyt, a természetvédelmi tábla szerint szigorúan védett, csak előzetes bejelentéssel és vezetéssel látogatható környezetben.

Lehet, hogy csak irigykedem a palotákra és a terepjárókra, az viszont biztos, hogy nem szeretek kövezett úton gyalogolni. Ez összefügghet a hetvenéves nagyapai ízületek csökkenő rezgéscsillapításával, bár igyekszem jó bakancsokat és talpbetéteket választani. Legutóbb Dömösön nem sikerült aszfaltot rövidítenünk. Tudtam, hogy a Prédikálószékre felmászni nem könnyű, szívesen kiautóztam volna a faluszélre, de a dömösiek lezárták a településüket az autós idegenforgalom (borzalmas szó, amely mindent elárul a vendégszeretetünkről) elől, amit még megértenék, ha lenne egy elektromos kisbusz, vagy még inkább egy menetrendes fapados lovaskocsi a piros háromszög kezdetéig. Nincs. Az idegen gyalogoljon! Ez nekünk plusz 4 km. Így is megérte, mert itt van a legfantasztikusabb kilátás a Dunakanyarra, és az új torony felfelé egyre tágasabb teraszai is látványosak. Meglepően nagy volt a forgalom az őszi iskolaszünet hetében, a többség csak a Vadálló-kövekig bírta, de egy sportos fiatalember négyszer is végigfutotta az ösvényt, amíg mi visszaértünk. Még az egyik pihenőnél elhagyott kesztyűnket is utánunk hozta. Kiderült, hogy az ismert hegymászó S. Sz. volt, és újra a Karakorumra készül. Őt aligha zavarták a plusz kilométerek. Unokámat lenyűgözte a teljesítménye, és javasolta, hogy vegyünk mi is két olyan botot, mint neki volt, hátha ez az alpinista titka. A tízévi kemény edzést magyaráztam neki, de ez az időtáv még nem megy át igazából egy hétévesnél.

Bálint János