Agyagból és fából.
Már az ókoriak is megpróbálták a maguk javára hasznosítani a szél energiáját: a hajók vitorlájába fogták, hogy egyre nagyobb távolságokat tudjanak megtenni az óceánon, a szélmalmok pedig a gabonák őrlésében kaptak szerepet.
Az első, gyakorlatban is bevetett szélmalmok Perzsiában jelentek meg, talán már az i. sz. 5. században. Ezek vízszintes malmok voltak, hosszú függőleges hajtótengellyel, 6-12 téglalap alakú, nádszőnyeggel vagy szövettel borított vitorlával fedve. A szélmalmok később széles körben elterjedtek a Közel-Keleten, Közép-Ázsiában, Kínában, Indiában, majd Európában is. A malmok némelyike még mindig látható, sőt működik.
Nashtifan egy iráni város, 30 km-re az afgán határtól. A terület egyik legfőbb jellegzetessége az, hogy nagyon szeles, állandóan erős szelek fújnak. Nagyjából 30 szélmalmot találunk a területen szétszórva, ezek 15-20 méter magasak. A szakemberek szerint a malmokat a Safavid dinasztia idején építették, általában agyagból, szalmából és fából. A falapátok forgatják az örlőköveket, egy agyagból készült helyiségben. Minden malom 8 forgó kamrát tartalmaz, mindegyik kamra 6 függőleges lapátot (ami lényegében egy fal, hasításokkal). Amikor a lapátok forogni kezdenek, a szél erejének segítségével a malom főtengelye megfordul, ez össze van kötve a gabonaörlőkkel. A forgás által keltett rezgés fokozatosan adagolja a gabonát a tartókból, ami így őrlésre kerül.
Nashtifan szélmalmainak kiképzése vízszintes, azaz a hajtótengely függőleges, a szélpanelek viszont vízszintesen forognak. Ez az első ismert dokumentált dizájn és nem túl hatékony, összevetve a mai malmokkal, ahol a lapátok függőlegesen forognak. A vízszintes kialakítás nagy hátránya, hogy csak az egyik oldal veszi fel az energiát, a másiknak lényegében szembe kell mennie a széllel és így energiát veszít. A lapátok így nem mozoghatnak a szélnél gyorsabban. A tervezés hátrányát kompenzálja, hogy ezen a területen óriási a szél energiája, gyakran 120 km/h-s sebességgel süvít.
